Az óvodában a Mikulás személyét megtalálni mindig nehéz feladat. Most Szegedről, a Látványszínházból érkezett volna a társulat, akik a Mikulás karácsonyát játszották volna el.
Az időpont délutánra esett, a társulat elfoglaltsága miatt, de ezt sem bántuk csak a gyerekek örüljenek. Minden gyermek izgatottan várta a Mikulást, kevesen aludtak délután. Énekeltünk verseltünk, takarítottunk, sütöttünk, festettünk, rajzoltunk egész héten. A gyerekeknek ez a találkozás, csodavárás nagyon fontos, hiszen számtalan olyan hatás éri őket, amitől elbizonytalanodnak, hogy nincs is igazi Mikulás. Nem hagyja a világ, hogy ártatlan lelkük sokáig higgye és átélje a „csodát”. Nekünk az óvodában nagyon lényeges, hogy minél tovább megmaradhassanak gyermeknek. Amikor az óra pénteken elütötte a délután három órát és senki nem nyitotta ki az ajtót. Kezdtem egyre nyugtalanabb, majd az idő múlásával egyre idegesebb lenni. Telefonálásaim után kiderült a színészek autója Szekszárdnál lerobbant.
A teremben összezsúfolva az egész óvoda, az öltöző telezsúfolva szülőkkel, testvérekkel. Akkor nem cserélt volna velem senki. A tehetetlenség az ott levők csalódottsága lebegett a szemem előtt. Már nem is tudom, kinek az ötlete volt, de Ungváry Krisztián, Zalán édesapja megmentette a helyzetet, beöltözött Mikulásnak, és mi biztatón szurkoltunk neki. Míg a Mikulás öltözködött, én a szülőket megkértem, hogy ebben a válságos helyzetben segítők legyenek, és ne kritikusok. Segítsék, hogy a gyerekek legyenek boldogok, hozzuk ki a helyzetből a legtöbbet, amit lehet.
És akkor ott az öltözőben a tekintetetekből láttam a segítő szándékot, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és éreztem az összetartozást. A Mikulás elhozta az örömöt, a boldogságot.
Köszönöm Ungváry Krisztiánnak, hogy a lehető legjobbat hozta ki a helyzetből, bölcs és kedves Mikulás volt, és boldoggá tette az óvoda összes gyermekét!
Köszönöm a szülőknek hogy partnerek voltak! Köszönöm a munkatársaimnak, hogy mindent megtettek a gyermekekért!
