Sokszor találkozom azzal, hogy arról panaszkodnak az emberek: „nekem nem köszöni meg senki!”. Ahogy ezen elgondolkodtam rájöttem, hogy ismerek olyan embereket, sokat, akik csendben teszik a dolgukat.
Van, aki a kórházba került ember magára maradt kutyáját, macskáját hóban, fagyban eteti. Más éjjelenként, szabad idejében őrzi mások nyugalmát, értékeit. Van, aki éjjel viszi a szivattyút árvíz idején. Mások szabadidejükben, a falvakban lámpás felvonuláson vonulnak végig, az utcákon énekelve, szervezik a gyermekeket, szülőket. Van, aki ruhát hoz annak, akinek nincs.Van, aki azzal szerez örömet, hogy megszervezi, hogyan járja végig a falut a Mikulás. Van, aki a rendezvényeken utolsóként, hajnalban ellenőrzi minden rendben lezajlott-e, és kifizeti az utolsó fellépőt is. Van olyan, aki még hétvégén és késő esténként is megnézi, minden rendben van-e a fóliasátorban. Más otthon süt, vendéglátással készül másoknak, hogy a rendezvényeken az odalátogatók jól érezzék magukat. Vagy helyben süti a lángost, hogy majd jóízűen egyenek belőle. Akad olyan is, aki csendben díszíti a színpadot, a Mikulás lovas szánját, hogy szebb legyen az ünnep. És sorolhatnám vég nélkül, ebben a faluban annyian tesznek a közösségért!
Igen, köszönet érte, és persze jó lenne, ha mi is még többször mondanánk egymásnak, hogy köszönöm, és jó lenne, ha azt is észrevennénk, hogy más is teszi a dolgát. És köszönet mindenkinek, annak is, aki elmegy arra a rendezvényre, amit mások szerveznek, örül, hogy van lehetősége kikapcsolódni, szórakozni, és örömet szerez másoknak azzal, hogy ott van, megbecsüli, amit mások tettek érte, értünk, mindannyiunkért.
Kutasi József Antal írja: „Ki köszöni meg nekünk, ezt a nap-nap utáni fárasztó munkát? Tudom, hogy vagyunk jó páran, akik a köznek végzik ezt a tiszteletbeli feladatot. Én megköszönöm Nektek, magunkfajtáknak: köszönöm, köszönöm, köszönöm!”
