Halottak napján, amikor eszünkbe jutnak elhunyt szeretteink, emlékezzünk meg Kacsar Béla bácsiról, a falu első díszpolgáráról, akitől 2015. augusztus 28-án vettünk végső búcsút a királyegyházai temetőben.
A 2008-as falunap legszebb pillanata volt, amikor Királyegyháza Község Önkormányzatának Képviselőtestülete köszöntötte a település első díszpolgárát, az akkor 88 éves Kacsar Béla bácsit. A díszpolgári oklevelet és a vele járó, Királyegyháza címerét és templomát ábrázoló Soltra Elemér éremművész által készített emlékplaketteket Grím Ferenc polgármester adta át az ünnepeltnek. Béla bácsi nagyon szerényen, vonakodva jelent meg a rendezvényen, de a hatalmas taps bizonyára meggyőzte őt arról, egy egész falu közössége tartja őt érdemesnek erre a címre az oklevél tartalma alapján:
„Királyegyháza település történetének feldolgozásáért, a közösségért való kiemelkedő tevékenységéért, köztiszteletet kiérdemlő életviteléért, a múlt iránt tiszteletet ébresztő, fiatalokat tanító előadásaiért, a község jó hírnevének öregbítéséért, példamutató emberi magatartásáért.”
Kacsar Béla Vásárosszentgálon született 1920. március 16-án. Vásárosszentgálon járt iskolába ötödik osztályos koráig. Cserfes, éles eszű gyermek volt, aki szeretett tanulni. Édesapja mindig kikérdezte leckéjét, fontosnak tartotta a tudást. Az ő kezdeményezésére hatodik osztályos korában cseregyerekként Mecseknádasdra került német nyelvet tanulni. A bölcs apa így indította el fiát: „Ahány nyelvet tudsz, annyi életed van!” 1936 őszén megkezdte tanulmányait a Szentlőrinci Gazdasági Iskolában. 1938-ban a végzősök kiállításán első díjat nyert, és megkapta a fődíjat, ami egy magasnyomású permetezőgép volt. 1939. május 10-én megházasodott, elvette Bakk Arankát. Gazdálkodott, gyümölcsöst telepített egy hold földön, ami sok munkával járt, itt a permetezőnek nagy hasznát vette. A háború kezdetével 1941. október 13-án édesapjával együtt bevonult Pécsre. A háborúban géppuskás szakaszvezetőnek osztották be. 1942. november 2-án a Donhoz vezényelték. Nyelvismeretének köszönhetően életeket mentett, mivel ételt tudott kérni magának és társainak. A mínusz 45 fokos hideg, az éhezés, a nélkülözés miatt sokan haltak meg körülötte, olyan barátok is, akik közel álltak szívéhez. Apja utolsó jó tanácsa mindig a fülébe csengett: „Tanulj meg oroszul!”. A fronton, amint lehetősége adódott, megtanult oroszul, és szótárt készített. 1943. január 12-én megszakadt az összeköttetés a csapattal, és az orosz parasztok beszédét megértve megtudta, hogy a hadállásukat bekerítették. Elindult csapatával. Egy céljuk volt, hogy ne kerüljenek fogságba, és ez egy orosz barátjának köszönhetően sikerült is. Szinte végig gyalogolva 1943 karácsonya után jött haza, és 1944 nyaráig szabadságon volt itthon. A hite sosem hagyta el. 1944 őszén az összeszedett leventékkel Pozsony alá kellett vonulnia. 1945-ben Bécsbe került kiképzésre. 1945. június 2-án orosz fogságba került, az oroszok Iasiba vitték, mivel beszélt németül, a német orvos mellé került. Betegeket ápolt, így kicsit jobb volt az ellátása, mint a többieké. 1945 őszén leszerelt, hazakerült lesoványodva és betegen. 1945. szeptember 8-án szerelt le végleg. Földjein gazdálkodott. 1955-ben építették meg jelenlegi házukat. 1956. január 1-jétől Nyárády atya idején lett az egyházközség jegyzője. Már a háború előtt a helyi honismereti szakkör tagja volt. Pekori Józseftől vette át a falu történetének írását. Nagy hatással voltak rá Zsolt Zsigmond falutörténeti írásai. 1960. január 20-án termelőszövetkezeti tag, állattenyésztési brigádvezető lett. Dolgozott Gyöngyfán és Sumonyban. Királyegyházán a TSZ pénztárosa volt,1980-ban nyugdíjba vonult. Ameddig csak ereje engedte, naplót írt a faluban történt eseményekről. Kedvenc mondása volt: „A szó elszáll, az írás megmarad.”
Béla bácsi nagy űrt hagyott maga után a mi falunkban, nyugodjék békében, tisztelettel és jó szívvel őrizzük emlékét.
