Október 23. A terror és elnyomás elleni hősi küzdelem emléknapja. Nemzeti ünnepeink sorában ez az az ünnep, mely leginkább a tömegekről, a nagybetűs NÉP-ről szól.
Ha március 15-ére gondolunk, akkor Kossuth, Széchenyi, Szemere, Petőfi és a márciusi ifjak jutnak eszünkbe, augusztus 20-án államalapító Szent István királyunkat ünnepeljük, de október 23-a kapcsán igazán a tömeget, az utcát, a népet láthatjuk magunk előtt. A népet, mely nemet mert mondani a kommunista terrorra, a szovjet megszállásra, a félelem és a megfélemlítés hatalmára. 1956 októberében a fegyvertelen nép erősebb volt minden elnyomásnál. Ezeken az őszi napokon egyértelműen elvált egymástól a jó és a rossz. A magyar nemzet vissza akarta kapni saját életét, a lehetőségét annak, hogy maga döntsön a saját sorsa felől. 1848 márciusában is a fiatalok, az egyetemisták akarták talán legjobban a változást, és nem volt ez máshogy 1956-ban sem. Már október 16-án megalakult az egyetemistákat és főiskolásokat tömörítő szervezet, a MEFESZ. Néhány nap múlva a vidéki értelmiségi ifjúság már Szegeden, Pécsen, Sopronban és Miskolcon szervezkedett demokratikus jogokat követelve. Október 23-án Debrecenben vonultak a diákok az ottani pártszékház elé, Budapesten pedig kora délután a Bem-szobornál gyülekezett a tömeg, ahol felolvasták a Magyar Írók Szövetségének kiáltványát, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti Dalt, valaki pedig kivágta a Rákosi-címert a nemzeti lobogóból, ezzel megteremtve a forradalom egyik jelképét, a lyukas zászlót. Az emberek ezután a Parlamenthez vonultak. Itt már 200.000 fősre duzzadt a tömeg. Az este békés véget is érhetett volna, de a Rádiónál több tragikus véletlennek és a kommunista rendszer és elnyomás logikájának köszönhetően éles fordulat következett. A karhatalom tüzet nyitott a fegyvertelen tömegre, innen pedig nem volt többé visszaút. Kitört a felkelés. Október 28-ára pedig sok-sok áldozatot követelve, de tulajdonképpen győzött a nemzeti, demokratikus forradalom. Néhány napig úgy tűnhetett, hogy a nemzet önerőből képes a vesztes világháború, több mint egy évtized zsarnoksága után felemelkedni, nemzeti egységet és szabadságot teremteni. Sajnos 1956. november 4-én bebizonyosodott, hogy a világpolitika főszereplői mást akarnak, a nemzetközi egyensúly fenntartásának szüksége mást diktál. Újabb több évtizedre függést, elnyomást és megannyi hazugságot. A szabadságharc leverése után több száz embert – köztük a forradalom vezetőit – kivégeztek, több mint 20 000 felkelőt börtönbüntetésre ítéltek vagy internáltak, és 200 000 ember hagyta el az országot a büntetés és a reménytelenség elől menekülve.
1989-re azonban végre eljött az idő, amikor Magyarország ismét szabaddá, függetlenné válhatott. Végre méltó módon emlékezhetünk 1956 hőseire, akik hittek egy jobb és szebb jövőben, hittek a saját szabadságukban és a következő nemzedékek szabadságában is. Nekünk pedig most már az a feladatunk, hogy méltók legyünk 1956 emlékéhez.
A SZONEK Királyegyházai Általános Iskola Tagintézményében október 21-én a nyolcadik osztály szereplésével, a nemzeti jelképeinket felsorakoztatva ünnepélyes keretek között emlékeztünk meg ’56 hőseiről. Az ünnepség legszebb pillanata volt, amikor az iskola diákjai és tanárai együtt énekelték Bródy János: Ha én rózsa volnék… című dalát.
