Gyakran van az ember úgy, hogy valakinek, vagy valaminek a jelentőségét, akkor érzi és értékeli, amikor hiányzik. Lehet az szülő, nagyszülő, barát, egészség, munka, pénz vagy bármi más. Sok esetben egy közösség, csak akkor szembesül azzal milyen fontos egy vezető, amikor anélkül marad.
Ez természetesen igaz lehet egy egyházi közösségre is. Amikor nincs olyan lelkipásztora, aki köztük lakna, osztozna életükből, támogatná őket, segítene mindennapjaikban, és velük lenne reményükben, valamint reménytelenségükben.Egyházunk minden évben, a húsvéti időben arra szentel egy vasárnapot, hogy papokért, leendő papi hivatásokért imádkozzon. Teszi ezt azért, hogy egyetlen közösség (nyáj) se maradjon vezető (lelkipásztor) nélkül. Elénk állítja Jézust, mint Pásztort. A papnak, hogy lássa milyen pásztorrá kell válnia, a hívőnek, hogy szeme előtt legyen kinek a követésére szegődött. Úgy gondolom húsvét idejének ez a sajátossága különös jelentőséggel kellene, hogy bírjon településeinken, ahol a szó szoros értelmében érezzük az állandóan jelenlévő pap hiányát.Milyen Jézus, a jó Pásztor?
Először is életét adja értünk, hogy életünk legyen, mégpedig bőségben. Nem feltétlenül földi javakban való bővelkedésről van szó, hanem az igazságban és szeretetben való bőségről. Mert végső soron az embernek meglehet mindene, ha nem az igazságból él, és nem szeretik, vagy nem tud szeretni, akkor szegény.
Másodszor egészen ismer minket. Szívünk és életünk legmélyét. És ez megnyugtató. Hogy neki fontos vagyok. Úgy ahogy vagyok, úgy amilyen vagyok. Hozzá tartozni azért is jó, mert nem kihasználni akar, hanem mindig és mindenben a javamat. Tudom azért nehéz ezt elhinnünk, mert az életben számtalanszor tapasztaljuk ennek az ellenkezőjét. Amikor nem vagyunk mások, mint érdekeltségi kör, partner, tárgy, amit használni lehet, felvenni, aztán ha nem kell eldobni. És van Valaki, aki egészen máshogy tekint ránk/rám.
Harmadszor ? az, aki a köztünk lévő – vélt vagy valós – ellentéteket meg tudja szüntetni, és egységbe képes foglalni bennünket. Mert a harag és ellenségeskedés megbénítja az ember kezét, és képtelen megtenni azt a jót, amire egyébként képes lenne.
Ilyen a mi Pásztorunk. Papként, hívőként és jóakaratú emberként is érdemes szembesülni vele. S őszintén megkérdezni: kell nekünk ilyen Pásztor?
