Az a tapasztalatom, hogy sajnos e két ünnep tartalma annyira összemosódik még a rendszeresen templomba járó emberek tudatában is, hogy szükségesnek látom röviden felvázolni e két nap tartalmát és ünneplési sajátosságait.
November elseje régi, kora-középkori római ünnep. Az ókori Rómában létezett egy pogány templom, amely nem egyetlen istenség tiszteletére lett emelve, hanem a rómaiak által tisztelt főbb istenek amolyan „gyűjtőszentélye” volt – ez a ma is megcsodálható Pantheon. E templomban minden istennek volt szobra, a római ember e szentélyben megtalálta a maga istenét, bárkiről is legyen szó. A kora-középkorban, amikor a város lakossága már javarészt keresztény, e templom a sok-sok barbár betörés következtében erősen megromlik. A pápa, Róma püspöke úgy dönt, hogy ezt a templomot keresztény használatba veszi, és eltávolítva onnan a még meglévő pogány elemeket a kereszténység első három évszázadában vértanúhalált halt mártírok tiszteletére szenteli fel. Egészen pontosan azon vértanúk iránti tiszteletből, akiknek a római egyházi naptárban nincs saját ünnepük, így e templom, és a hozzá kapcsolt kalendáriumi nap ezen megdicsőült, mennybe eljutott, de kevéssé ismert szentek ünnepe és temploma lett. ?k a „mindenszentek”. Ünnepük öröm az egész Egyház számára, hiszen bennük annak Istentől való lehetségességét ünnepeljük, hogy az Isten szerinti életre érdemes törekedni, mert az elérhető, és ne feledjük ez keresztény életünk értelme, ezért vagyunk. Bárki szent lehet és legyen is!
A halottak napja, mint naptári ünnep is középkori eredetű. A szerzetesek világában kezdettől, mind a mai napig megemlékeznek, minden nap, azokról a valamikori rendtársaikról, akik azon a konkrét napon haltak meg, valamikor régen, ameddig a helyi közösség krónikáiból ez kiolvasható. Ez a szokás egyébként a családi naptáraink része is, hiszen mindenütt él annak hagyománya, hogy megemlékezünk, legalább egy gondolat és/vagy fohász erejéig arról az elhunyt rokonunkról, akinek azon az adott napon van a halálozási évfordulója. Felmerült viszont annak az igénye a szerzetesek között, hogy legyen a naptárban egy nap, amikor név nélkül, egyszerre minden meghalt rendtársukról megemlékeznek. Ekkor halotti szertartásokat végeznek, kimennek a temetőbe, hogy az elhunytak lelki üdvéért imádkozzanak, s a napot gyászban, csendben élik meg. Ez terjedt el egyetemesen, ezt ünnepeljük november 2-án.
Miért megyünk tehát ki halottaink sírjához? Fontos, hogy meghalt szeretteink emléke ne felejtődjék el. Fontos, hogy halottaink pihenőhelye összehozza az élő családtagokat, de mindennél fontosabb, hogy könyörögjünk Istenhez, aki az élők és a holtak Istene, hogy elhunytjaink bűneit bocsássa meg, és adja meg a kegyet, hogy majd újból együtt lehessünk velük, amikor a mi időnk is véget ér. A temető tehát szent hely, s így az imádság helye. A temető csak ideiglenes nyugvóhelye az elhunytnak, hiszen a Biblia tanítása szerint a világ végén majd mindnyájan romolhatatlan testben fogunk feltámadni, hogy így majd beteljesedjék véglegesen az emberiség élete és történelme Istenben (mindenki élete és maga a történelem is Istenbe torkollik). Ezt azért is írom, mert sajnos néha úgy tűnik, hogy keresztény hitünktől idegen, az ősi egyiptomiakéhoz hasonló halottkultusz kezd kialakulni hívő keresztények között is. Kerüljük a nem egészséges halott-tiszteletet! Vigyázzunk, ez nem a feltámadt Krisztus szerinti halott-szemlélet – letérhetünk a helyes és egészséges útról, és torzulhat a mentalitásunk, de még a személyiségünk is!
Mi a helyzet az őszvégi ún. halloween-ünneppel? Hihetetlen sebességgel terjed hazánkban ez az ókori, kora-középkori pogány, kelta vallási elem (hasonlóan a hindu és a buddhista vallás egyik gyakorlatához, a jógához – az sem relaxációs módszer elsősorban, hanem egy vallás „imagyakorlata”!). A halloween egy szellemhitű, titkos, démoni és egyéb szellemi erőktől rettegő és azokat imádó, egyáltalán nem keresztény hitvilágú dolog, amely nem a belülről kivilágított sütőtökről és az ahhoz kapcsolódó mókákról szól. Régen az Egyház keményen bírálta az ilyen jelenségeket a nép körében, mert tapasztalták, mennyire megbetegíti az embert, és a társadalom szövetét, ha az emberek mentális és pszichés egészsége e bizonytalan szellemiségű dolgokkal telítődik. Fiataljaink alig-alig gyakorolják a hitüket, az evangélium embert nemesítő szűk ösvénye nem vonzó, de sok iskolában hatalmas kultusza van e pogány vallási jelenségnek. Hazánk lakossága jó részének sebzett, beteg a lelke, a szelleme, a szíve. Kell ez nekünk?
