”…Õ lehet egyedül célom, boldogságom”

Talán elnézik nekem, hogy egy temetési énekből kölcsönöztem e sorok címét. A napokban egy fiatal házaspárral beszélgettem. Nemsokára érkezik első gyermekük, mindketten nagy izgalommal készülnek születésére, így hát terveznek, álmodoznak…

Megdöbbentett, amikor a kismama azt mondta, hogy számukra egy a fontos, a gyermekük legyen szent. Szent – így, röviden, minden értelmező magyarázkodás nélkül. Ez lehetséges? Meg egyáltalán, miről is van szó? Úgy vélem, sokan még a rendszeres templomba járók közül sem értik a szó valódi értelmét, s talán valami magasztos, de a mindennapoktól mégiscsak „távoli” kiválasztottakra gondolnak. A szent nemcsak egyszerűen az, aki olyan, mint az Isten, hiszen erre önerőből úgyis képtelenek lennénk, hanem aki hagyja, hogy élete úgy alakuljon, ahogyan az Isten akarja, aki valóban teljes és szabad „bejárást” biztosít az Úrnak a döntéseibe, a szándékaiba, az érzéseibe. Õ teremtett, s nem véletlenül. Van terve velünk, s ez elérhető, különben nem lenne értelme. Nem lehet, hogy azért vagyunk oly sokszor szomorúak, mert az önmagunk körül forgás, a saját problémáink „mindennapi napi kóstolgatása”, az énnel kezdődő mondataink, az önelégültségünk teljesen kitölt, s megakadályozza, hogy „Krisztus éljen bennünk”? Istent Úrnak szoktuk szólítani. Tényleg az? Õ a célom, ő a boldogságom.