Jézus egyszer ezt a példabeszédet mondta: Volt egy gazda, aki szőlőt telepített, azután bérbe adta a szőlőműveseknek, hogy műveljék meg.
Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit, hogy szedjék be a termést. A szőlőművesek azonban nekiestek a szolgáknak, egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték. Akkor a gazda saját fiát küldte el hozzájuk, mert azt gondolta, a fiát csak megbecsülik. De amikor a szőlőművesek meglátták a fiút, így bíztatták egymást: „Itt az örökös! Öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Nekiestek, kidobták a szőlőből és megölték. A példabeszéd értelme világos, hiszen az ószövetségi Szentírás gyakran nevezi a választott népet Isten szőlőskertjének. A szőlőmunkások e nép fiai, a szolgák a próféták, a fiú pedig Jézus Krisztus.
Az Úr Jézus tudta, hogy meg fogják ölni. Hiszen a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet éppen azoknak mondta, akik már tervezgették magukban, hogy miként fognak elbánni vele. Persze, elmenekülhetett volna előlük. De ő éppen azért jött, hogy életét adja az emberek üdvösségéért. Mindez pedig a következőképpen történt:A választott nép a húsvétra készült. Jézus nem a családja, hanem tanítványai körében ünnepelt. Minden az ősi hagyomány szerint történt, de amikor megtörte és tanítványainak adta a kenyeret, ezt monda: Egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem”. A kelyhet pedig e szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, melyet értetek és sokakért kiontok a bűnök bocsánatára”. Majd hozzátette: „Ti is ezt tegyétek az én emlékezetemre”.
A vacsora után a Getszemáni nevű kertbe mentek. Itt Jézus letelepítette a tanítványokat, ő maga pedig kissé távolabb ment tőlük és térdre borulva, imádkozva készült a halálra. Közben rettenetes félelem és irtózat tört rá. Teljes testében remegett és verejtékezett. Menekülni szeretett volna a szenvedés elől, ezért így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a szenvedés”. Ám az Atya iránti engedelmessége, és az értünk való szeretete még a félelemnél is erősebb volt benne. Ezért azonnal hozzátette: „Mégis, ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.”
Mindeközben Júdás közeledett és vele a főpapoknak és a véneknek megbízásából egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat. Az áruló jelben egyezett meg velük: „Akit megcsókolok – mondta – ő az, fogjátok el!”Mint valami gonosztevőt, megkötözve vitték Jézust a főtanács elé, melynek elnöke Kaifás főpap volt. Vádakat koholtak, hamis tanúkat sorakoztattak föl ellene, de nem sikerült semmi olyant rábizonyítani, ami miatt halálra ítélhették volna. Akkor a főpap maga vette kezébe az ügyet: „Esküvel kényszerítelek az élő Istenre – szólt hozzá dörgő hangon -, mondd meg, hogy te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?” „Én vagyok – felelte Jézus -. Mondom azonban nektek: látni fogjátok egykor, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható jobbján és eljön az ég felhőin.” A főpap erre megszaggatta ruháját: „Káromkodott! – kiáltotta. – Mi szükségünk van még tanúkra? Most magatok is hallottátok a káromkodást. Mi a véleményetek?” Azok így kiáltottak: „Méltó a halálra!”
A zsidók római uralom alatt álltak, nem volt joguk bárkit is halálra ítélni. Ezért Jézust a római helytartó, Pilátus elé vezették. Pilátus gyenge jellemű ember volt. Jézust ugyan teljesen ártatlannak találta, mégsem mert kiállni mellette.
Azután elvezették, hogy keresztre feszítsék. Maga vitte vállain a súlyos gerendákból ácsolt keresztet. A kereszt nagyon súlyos volt, mert a világ minden bűne (az én bűneim is, melyeket talán már észre sem veszek) abban a két fagerendában sűrűsödött össze. Odaérve levetkőztették. Véres testtel, mezítelenül, megalázva állt a gúnyolódó tömeg előtt. Vele együtt két gonosztevőt is megfeszítettek, egyiket jobbról a másikat balról. Nem tudjuk, milyen gonoszságokat követtek el, csak annyit tudunk, hogy aznap egyikük, mivel szívből imádkozott, eljutott az örök boldogság országába. Határtalan az Isten irgalma!Három keserves órán át vergődött Jézus a kereszten. Akkor váratlanul sötétség borult a földre, és ő hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” Majd lehajtotta fejét, és kilehelte lelkét. Miután levették a keresztről, tiszta lepelbe takarták és sziklába vájt új sírboltba helyezték. A sír bejárata elé nagy követ görgettek és elmentek. Később a főpapok és a farizeusok lepecsételték a sírt, és őrséget állítottak melléje, nehogy a tanítványok ellopják a holttestet, és aztán elhíreszteljék a nép között, hogy Jézus feltámadt. De azt a diadalmas erőt, amely képes volt legyőzni a halált, nem állíthatta meg sem a kő, sem a pecsét, sem a katonák fegyvere. Amikor az ünnep elmúltával a jámbor asszonyok illatszereikkel eljöttek, hogy megkenjék a holttestet, a sírt üresen találták! Hiába keresték a halottat, de megtalálták az élő Krisztust! Futottak vissza a városba, vitték a hírt a tanítványoknak: „Feltámadt az Úr!”
Még ugyanazon a napon két csalódott tanítvány, akik Emmausz felé tartottak felismerték a feltámadt Jézust, amikor vacsora közben megtörte a kenyeret.
Az apostoloknak a zárt ajtó ellenére jelent meg és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Azok zavarukban és félelmükben azt hitték, hogy szellemet látnak. Ezért így folytatta: „Tapintsatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, mint nekem.” E szavakkal megmutatta nekik kezét és lábát. De a tanítványok még mindig zavarodottak voltak. Ezért megkérdezte tőlük, hogy van-e valami ennivalójuk. Azok sült hallal és lépes mézzel kínálták. Jézus elfogadta, és szemük láttára evett belőle.
A kételkedő Tamásnak nyolc nappal később újra megjelent, és így szólt hozzá: „Tedd ujjadat a szegek helyére, és oldalam sebébe. És ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás felkiáltott: „Én Uram, én Istenem!” Mi hisszük, hogy Jézus feltámadt és itt van közöttünk. Velünk van, amikor az ő nevében összejövünk, tanít bennünket a Szentírás szavával, táplálja lelkünket a testévé-vérévé vált kenyérrel és borral. Ezért fontos hitvallás, amit a misében mondunk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”
A feltámadásra emlékeztet a húsvéti gyertya is. A belészúrt öt tömjénszem: Krisztus öt sebe. Ahogy e gyertya fénye áttöri a sötétséget, úgy ragyogja be életünket a feltámadás öröme. Mert a feltámadás: győzelem a halál fölött. Azt jelenti: ha Krisztushoz tartozok, vele együtt én is feltámadok. Nem a megsemmisülés, hanem az örök élet vár rám. Ebben a boldog reményben él a keresztény ember.