Talán így pontos, amit érzek és gondolok ötévnyi szolgálat után: elköszönök mindenkitől. Azt hiszem, nem kell búcsúzzak, hiszen a búcsú magában hordoz egyfajta véglegességet. Az végleges, hogy a szabadszentkirályi és a királyegyházai plébániák vezetését átvette tőlem egy paptestvérem, de hogy lesz-e alkalmunk találkozni, együtt lenni még valamilyen alkalomból, az számomra biztos. Papi életem szép öt évét töltöttem el Önökkel. Sok volt a tennivaló, a küzdelem, a kiútkeresés, a vállalás, de mindezt örömmel végeztem, mert a felém irányuló elfogadást, szeretetet mindvégig éreztem.
Váratlanul jött a felkérés a Püspöki Kar részéről. Csak annyi időm volt, hogy megpróbáljam megérteni, mit kér most tőlem Jézus, ő most az én helyemben mit tenne. Igent mondtam, mint öt évvel ezelőtt is, amikor a püspök úr ide helyezett. Volt, aki meghökkent, amikor az utolsó misémen a köszönet és a jókívánságok szavai után bocsánatot is kértem Önöktől, amiért talán, én úgy érzem, nem voltam mindig gondos gazda és jó pásztor. Fontosnak tartom lelkiismeretemben, hogy úgy köszönjünk el egymástól, hogy nincs bennünk seb, amelynek a másik az okozója. Én megbocsátottam mindent és mindenkinek. Talán nem látszott, de igyekeztem derűsen, békével és őszinte alázattal építeni Önökkel Jézus Országát – hiszen ezért voltam itt. Bevallom, a kinevezés és az elköltözés között eltelt két hét lelkileg, érzelmileg igen megviselt. Készséggel igent mondtam a püspökök megkeresésére, de fájdalmas volt ennek következményeit felvállalni, vagyis elmenni onnan, ahol jól éreztem magam, és ahol őszintén szerettek az emberek. Kérem, fogadják el, hogy most is csak ennyit írok. Jó helyre kerültem, több mint ötven papnövendék pappá válását kell lelki, hitbéli szempontból felügyelnem, irányítanom. Tudom, hogy ezeknek a fiatalembereknek szüksége van azokra a tapasztalataimra, amelyekre Önök között tehettem szert. Imádkozzunk egymásért, és őrizzük meg egymást jó emlékezetben!