A királyegyházai Búcsú napján Kajtár Edvárd plébános az ünnepi szentmisét a Jäckl családnak ajánlotta, abból az alkalomból, hogy a szülők a napokban ünnepelték 50. házassági évfordulójukat. Mariska néni és Péter bácsi már évek óta templomunk gondnokai, ezért a tevékenységükért a tavalyi esztendőben a megyés püspök is köszönetet mondott a Pécsi Bazilikában rendezett ünnepség keretében, melyről a Helyzet hasábjain is hírt adtunk. Régóta tisztelettel nézem mindennapjaikat, most kíváncsi lettem, miként lehet a mai világban ilyen szép békességben, szorgalomban és szerénységben működtetni egy családot ötven hosszú éven át.
Elmentem hát, hogy elbeszélgessek az idős házaspárral, megfejtsem a titkukat. Amikor beléptem a kapun, rendezett udvar, szép falusi porta fogadott. A szobában tisztaság, rend, jó meleg. Az egyik ágyon, abroszon szárad a levestészta. A falon kereszt, Jézus, Szűz Mária és egy nagy képkeretben fotók az elmúlt ötven évnél is több évről, a családról, gyerekekről, unokákról, elődökről. (Később megtudtam, ez volt a család meglepetés-ajándéka az 50. házassági évfordulóra.) Amikor elmondom, hogy az újság számára szeretnék róluk írni, tiltakoznak, ők nem szeretnének szerepelni. Mégis beszélgetés indul, és előtolulnak az emlékek. Mariska néni családja azelőtt Kánban élt, édesapja kőműves volt. „Mindenünk volt.” A házukból 1947-ben telepítették ki őket, így került Királyegyházára hét évesen. Minden vagyonukat, egy egész élet munkáját veszítették el akkor. „Úgy dobtak ki bennünket az otthonunkból, hogy csak egy váltás ruhánk volt. Semmink sem maradt. Sokat szenvedtek a szüleim, sokat nélkülöztünk. Édesanyám megtett mindent értünk, több helyen hajnalban tehenet fejt, éjjel kardigánokat kötött eladásra. Amikor az iskolába a többieknek odahozták a Stulp Miska bácsinál sütött szép fehér kenyeret lekvárosan, bizony csak néztem, fájt a szívem. Nekünk nem jutott szép fehér kenyér. Egyik nap bab volt, másik nap borsó, harmadik nap krumpli, így éltünk. Emlékszem, itt Királyegyházán a vásárban vette meg édesanyám az első késeket. Sokáig megvoltak.” Amikor málenkij robotra vitték a svábokat, ők is összepakolva várták, hogy menniük kell, de akkor leállították a kitoloncolást, és végül maradtak. „Édesanyikámmal Pécsre mentünk hízott libát eladni a piacra, a Búza térre, én még villamossal is utaztam. Édesapám hetelt. Nagyon nehéz életem volt, sok munka, kevés jó. Mindig csak dolgozni kellett, szüleim kőműveskedtek, nekem a tehenek mellett kellett szekerezni. Amikor összejött a pénz, hogy házat vegyenek, bizony, nekünk – sváboknak – nem adták el a házat. Nehéz idők voltak. Nem is jó róla beszélni.”Péter bácsitól megtudom, hogy édesapja kazalrakó volt. „Mindig volt kenyerünk. Aztán apámnak katonának kellett mennie a második háborúban, így már 12 évesen szolgálnom kellett menni a másik faluba, akkor, ott tanultam meg magyarul.” Később kitelepítették az egész családot, így ők is elveszítették mindenüket. Először Gyöngyfán, majd Csobokapusztán laktak. Jäckl Péter és Reizinger Mária 1960-ban összeházasodtak. Sokat dolgoztak. Munka mellett hízókat tartottak. Két fiúgyermekük született, Péter és Csaba. „Úgy neveltük a gyermekeinket, hogy nekik is a család legyen az első, dolgosak legyenek. Öt unokánk van.” Búcsúkor rendszeresen összejön a család, és ők ennek nagyon örülnek, hiszen mindig bekopogtatnak az unokák is.Mariska néni szerint az öregséget nem nehéz tudomásul venni, „Én nem akarnék újra 20 éves lenni. Semmi okom nincs a panaszra. Addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér. Addig jó, amíg ketten vagyunk, mert van, aki adjon egy pohár vizet.”2000-ben Halas Ilonka néni betegsége miatt Varga László, akkori plébános kérte meg a házaspárt, hogy segítsenek a templom körüli gondnoki tevékenység ellátásában. „Később Molnár János, majd Kajtár Edvárd plébános úr és Kajtár Bertold hitoktató részéről is mindig éreztük, hogy tisztelnek bennünket. Mise előtt egy órával elindulunk, van, amikor három-négy órát is a templomban töltünk. Lehet, van, aki ezért kinevet bennünket. De ez ad erőt. Benne van az életünkben Isten.”Péter bácsi elmondja, hogy csak akkor nem járt misére, amikor éppen kórházban volt. „Szeretünk templomba járni. Sokszor volt, hogy rosszul voltam, de menni kellett, és jobban lettem, ahogy elindultunk a templomba. Mindig egyetértettünk, ha nem járnánk templomba, talán már fel sem tudnánk kelni. Csak azt sajnáljuk, hogy ma már kevés gyerek jár misére.”A tavalyi ünnepélyes püspöki köszönetnyilvánításról is szerényen nyilatkozik Mariska néni: „A püspöki kitüntetés nagy meglepetés volt számunkra, nem is gondoltuk, hogy ilyent is kapunk. Mi úgy hisszük, csöndben, alázattal kell csinálni a dolgunkat. Ha ad az ember valamit, nem dicsekedni kell vele. Nem szeretem a dicsekvést. Alázatosnak kell lenni, amit tudok, azt teszem.”
Péter bácsi állítja, különleges élmény letérdelni a tabernákulum előtt, megköszönni az életet. „Olyankor érzem, hogy ez nem mindenkinek adatik meg. Féltjük is a templomot, mi lesz vele, a teteje nagyon rossz állapotban van.”
.
Nagyon köszönöm, hogy végül engedélyt kaptunk a riport megjelentetésére, hiszen a mai világban olyan kevés jó példát tudunk állítani gyermekeink, fiataljaink, de akár a középkorúak elé is. Pedig nagy szükség lenne rá, ellensúlyozni a sok negatív mintát, ami a médiából árad felénk. Azt gondolom, az igazi győztesek mégis azok, akik megmaradnak becsületben, tisztességben, és őszinte boldogsággal és elégedettséggel tudnak visszatekinteni akár több mint ötven esztendő távlatára is. Szívből gratulálok hozzá!
Konyári Tímea
