Mária kertje

A „régi időkben” megszokott volt, hogy a katolikusok felkerestek egy-egy híresebb zarándokhelyet, vagy kegyhelyet, vagyis egy olyan helyiséget, ahol, úgy hitték, sajátos kegyelmi, lelki élményben lehet részük, könnyebben megtisztulhatnak bűneiktől, könnyebben választ kaphatnak kérdéseikre, problémáikra.

Ezt a szép szokást kívánták felfrissíteni egyházközségünk (Királyegyháza, Magyarmecske, Magyartelek, Gilvánfa, Bánfa és Sumony) hívei, amikor 2010. június 12-én, szombaton, zarándoklatra mentek Hercegszántóra. A Bajától délre eső, határ menti település nem tartozik az ismertebb búcsújáró helyek közé, noha évente sok ezren keresik fel, főleg a környékbeli, alföldi településekről a falu gyönyörűen rendben tartott régi templomát, a templomban elhelyezett szentek ereklyéit, de főként a falu határában álló gyönyörű „imaparkot”, melynek közepén áll az Amerikába emigrált magyar családok ajándékaként felépített, míves kivitelezésű, tíz méter magas Mária-szobor. A terület parkosítása, és a helyből áradó lelki béke, csend és imádságos klíma miatt kapta e kegyhely a „Mária kertje” elnevezést, de horvát nyelvű elnevezése, a „Vodica” is használatos arra felé, noha Baja mellett van még egy kisebb Mária-szentély is, amely szintén ezt a délszláv elnevezést kapta: Máriakönnye-Vodica.Személyesen három dolog ragadott meg e zarándoklat-kirándulás során, s úgy láttam, és hallottam a visszajelzésekből, hogy mindannyiunk számára ezek miatt volt nagy lelki öröm ez az együttlét: a) az igazán testvéri, jókedvű együttlét, mind az utazás, mind az ottlét során; b) az egész zarándoklat mélyen imádságos lelkülete; c) a kegyhely varázsa.

a) „Templomon kívül” nem igazán voltunk így együtt, s ezért fontos volt, hogy a közösség ilyen módon is erősödjék közöttünk: a derűs és kötetlen beszélgetések, valamint a minket fogadó hercegszántói plébánia szerető fogadása az egyház családi jellegéről tett tanúságot számunkra. b) A kegyhelyen is, de útközben is számos imaalkalmunk volt: elmondtuk hagyományos imáinkat, énekeltünk, ízlelgettük a csendet, s ezek még mélyebben összekapcsoltak bennünket az Úrral és egymással. Az Úr velünk utazott, hiszen ő maga mondta: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” c) Hogy kire milyen benyomást tett a „hely szelleme”, az egyéni ízlés és megítélés dolga. Engem mélyen érintett Polyák Imre plébános beszámolója, mely szerint minden hónapban több ezren zarándokolnak ki a helyi „tsz” gépállomása melletti földes úton az „alföldi rónán” álló szoborhoz imádkozni. Bizonnyal nem véletlenül teszik… Azt hiszem, nekünk is újabb és újabb lelki utakat kellene megtennünk. Szervezzünk hát ilyet máskor is!